This website is using cookies

We use cookies to ensure that we give you the best experience on our website. If you continue without changing your settings, we'll assume that you are happy to receive all cookies on this website. 

Yeats, William Butler: A Woman Young And Old

Portre of Yeats, William Butler

A Woman Young And Old (English)

I. FATHER AND CHILD

She hears me strike the board and say
That she is under ban
Of all good men and women,
Being mentioned with a man
That has the worst of all bad names;
And thereupon replies
That his hair is beautiful,
Cold as the March wind his eyes.

 
II. BEFORE THE WORLD WAS MADE

If I make the lashes dark
And the eyes more bright
And the lips more scarlet,
Or ask if all be right
From mirror after mirror,
No vanity's displayed:
I'm looking for the face I had
Before the world was made.

What if I look upon a man
As though on my beloved,
And my blood be cold the while
And my heart unmoved?
Why should he think me cruel
Or that he is betrayed?
I'd have him love the thing that was
Before the world was made.

 
III. A FIRST CONFESSION

I admit the briar
Entangled in my hair
Did not injure me;
My blenching and trembling,
Nothing but dissembling,
Nothing but coquetry.

I long for truth, and yet
I cannot stay from that
My better self disowns,
For a man's attention
Brings such satisfaction
To the craving in my bones.

Brightness that I pull back
From the Zodiac,
Why those questioning eyes
That are fixed upon me?
What can they do but shun me
If empty night replies?

 
IV. HER TRIUMPH

I did the dragon's will until you came
Because I had fancied love a casual
Improvisation, or a settled game
That followed if I let the kerchief fall:
Those deeds were best that gave the minute wings
And heavenly music if they gave it wit;
And then you stood among the dragon-rings.
I mocked, being crazy, but you mastered it
And broke the chain and set my ankles free,
Saint George or else a pagan Perseus;
And now we stare astonished at the sea,
And a miraculous strange bird shrieks at us.

 
V. CONSOLATION

O but there is wisdom
In what the sages said;
But stretch that body for a while
And lay down that head
Till I have told the sages
Where man is comforted.

How could passion run so deep
Had I never thought
That the crime of being born
Blackens all our lot?
But where the crime's committed
The crime can be forgot.

 
VI. CHOSEN

The lot of love is chosen. I learnt that much
Struggling for an image on the track
Of the whirling Zodiac.
Scarce did he my body touch,
Scarce sank he from the west
Or found a subtetranean rest
On the maternal midnight of my breast
Before I had marked him on his northern way,
And seemed to stand although in bed I lay.
I struggled with the horror of daybreak.

I chose it for my lot! If questioned on
My utmost pleasure with a man
By some new-married bride, I take
That stillness for a theme
Where his heart my heart did seem
And both adrift on the miraculous stream
Where -- wrote a learned astrologer --
The Zodiac is changed into a sphere.

 
VII. PARTING

{He.} Dear, I must be gone
While night Shuts the eyes
Of the household spies;
That song announces dawn.
{She.} No, night's bird and love's
Bids all true lovers rest,
While his loud song reproves
The murderous stealth of day.
{He.} Daylight already flies
From mountain crest to crest
{She.} That light is from the moom.
{He.} That bird...
{She.} Let him sing on,
I offer to love's play
My dark declivities.

 
VIII. HER VISION IN THE WOOD

Dry timber under that rich foliage,
At wine-dark midnight in the sacred wood,
Too old for a man's love I stood in rage
Imagining men. Imagining that I could
A greater with a lesser pang assuage
Or but to find if withered vein ran blood,
I tore my body that its wine might cover
Whatever could recall the lip of lover.

And after that I held my fingers up,
Stared at the wine-dark nail, or dark that ran
Down every withered finger from the top;
But the dark changed to red, and torches shone,
And deafening music shook the leaves; a troop
Shouldered a litter with a wounded man,
Or smote upon the string and to the sound
Sang of the beast that gave the fatal wound.

All stately women moving to a song
With loosened hair or foreheads grief-distraught,
It seemed a Quattrocento painter's throng,
A thoughtless image of Mantegna's thought --
Why should they think that are for ever young?
Till suddenly in grief's contagion caught,
I stared upon his blood-bedabbled breast
And sang my malediction with the rest.

That thing all blood and mire, that beast-torn wreck,
Half turned and fixed a glazing eye on mine,
And, though love's bitter-sweet had all come back,
Those bodies from a picture or a coin
Nor saw my body fall nor heard it shriek,
Nor knew, drunken with singing as with wine,
That they had brought no fabulous symbol there
But my heart's victim and its torturer.

 
IX. A LAST CONFESSION

What lively lad most pleasured me
Of all that with me lay?
I answer that I gave my soul
And loved in misery,
But had great pleasure with a lad
That I loved bodily.

Flinging from his arms I laughed
To think his passion such
He fancied that I gave a soul
Did but our bodies touch,
And laughed upon his breast to think
Beast gave beast as much.

I gave what other women gave
'That stepped out of their clothes.
But when this soul, its body off,
Naked to naked goes,
He it has found shall find therein
What none other knows,

And give his own and take his own
And rule in his own right;
And though it loved in misery
Close and cling so tight,
There's not a bird of day that dare
Extinguish that delight.

 
X. MEETING

Hidden by old age awhile
In masker's cloak and hood,
Each hating what the other loved,
Face to face we stood:
'That I have met with such,' said he,
'Bodes me little good.'

'Let others boast their fill,' said I,
'But never dare to boast
That such as I had such a man
For lover in the past;
Say that of living men I hate
Such a man the most.'

'A loony'd boast of such a love,'
He in his rage declared:
But such as he for such as me --
Could we both discard
This beggarly habiliment --
Had found a sweeter word.

 
XI. FROM THE 'ANTIGONE'

Overcome – O bitter sweetness,
Inhabitant of the soft cheek of a girl –
The rich man and his affairs,
The fat flocks and the fields' fatness,
Mariners, rough harvesters;
Overcome Gods upon Parnassus;
Overcome the Empyrean; hurl
Heaven and Earth out of their places,
That in the Same calamity
Brother and brother, friend and friend,
Family and family,
City and city may contend,
By that great glory driven wild.

Pray I will and sing I must,
And yet I weep – Oedipus' child
Descends into the loveless dust.



Uploaded byP. T.
Source of the quotationhttp://www.poemhunter.com

Ifjú és öreg asszony (Hungarian)

I. APA ÉS LÁNYA

Asztalra vágok és szidom:
méltán megvetheti
minden derék halandó,
ha olyan férfi kell neki,
kinek veszett a híre.
S ő szelíden így beszél:
de a haja olyan puha,
s vág szeme, mint a márciusi szél.

 
II. A TEREMTÉS ELŐTT

Ha árnyalom pilláimat
meg a bíbort ajkamon,
s hogy csillog-e szemem,
a tükröt faggatom:
nem hívságból teszem -
egy arcot, ködbeveszőt
lesek - enyém volt hajdanán,
a Teremtés előtt.

S ha úgy nézek a férfira,
mint aki lázban ég,
pedig vérem hűvös
és szívem, mint a jég -
azért meg nem csalom,
csak arra bujtom őt,
hogy megszeresse azt, ami volt
a Teremtés előtt.

 
III. ELSŐ VALLOMÁS

A csipkerózsa ága,
mely hajam szétzilálta,
nem tépett meg nagyon.
Remegő ijedelmem
kacérságból tetettem:
most már bevallhatom.

Utálom színlelésem,
mert tiltja jobbik énem,
mégis, sosem elég:
a férfi féltő gondja
emésztő lázam oltja,
mely csontjaimban ég.

Ó csillagkörök fénye!
Mért fúródnak az éjbe
a kérdező szemek?
Tudom, hogy elkerülnek,
a semmibe merülnek,
ha nem felelhetek!

 
IV. DIADAL

Míg nem jöttél, a Sárkány foglya voltam,
mert azt hittem: játék a szerelem,
futó szeszély, mely érkezik hivatlan,
csak a kendőmet kell leejtenem.
A jó tettektől lendül a perc szárnyra,
s az égi dallamok felizzanak.
Álltál a Sárkány bűvkörébe zárva,
s győztél, bár esztelen csúfoltalak.
Láncom letépted és megoldtad léptem,
te bátor Szent György, pogány Perseus.
S most bámuljuk a tengert. Fenn az égen
egy furcsa madár rikolt s messzehúz.

 
V. VIGASZ

Ó, most már tudom:
a bölcs szava igaz.
Nyújtózz el, hajtsd le fejed,
pihenj, s meg ne riassz,
míg elmondom a bölcsnek,
hogy hol terem vigasz.

Mély, mély a szenvedély.
Nem hittem soha:
születésünk vétke végig
sorsunk ostora.
De hol ered, ott enyhül is
bűneink soka.

 
VI. VÁLASZTÁS

Választjuk a szerelmet. Megtanultam,
mikor a forgó Állatöv körén
egy csillagképet lestem én.
Alig ölelt a férfi lángra-gyúltan,
alig hogy a nap kimúlt,
keblein dajkáló éjfelébe hullt
s ott lassan elcsitult,
megláttam Őt az északi uton,
s mentem felé, bár feküdtem, tudom,
küzdve, nehogy a hajnal felriasszon.

S elvettem sorsom. Hogy mi volt
a legszebb, mit testünk csiholt,
ha kérdezné egy ifju asszony:
a nyugalom mély csendje - mondanám -
melyben szive az én szivem talán;
sodródni tiszta áramán,
hol - mint egy tudós írta valahol -
az Allatöv szférákba áthajol.

 
VII. BÚCSÚ

A férfi: Ideje menni már,
kerülni, míg lehet,
a házbeli kémeket:
már hajnalt zeng a madár.
A nő: Nem, még a szenvedély
dala szól, s nyugodni int,
jajong, mert tűnik az éj
s a nappal már oson.
A férfi: Ormok, hegyek felett
már fény nyilaz megint.
A nő: Az még a holdsugár...
A férfi: De a dal ...
A nő: Csak az éji madár.
Árnyas lankáimon
még játszasd kedvedet!

 
VIII. LÁTOMÁS AZ ERDŐBEN

Lombsűrűben, kiszikkadt fák alatt,
az erdő óbor-sötét éjfelében
álltam, már csókra vénen; nagy csapat
férfit festett a képzelet elébem,
s hogy kínnal űzzem el fájdalmamat,
vagy hogy érezzem: még nem alvad vérem,
a testem téptem-szaggattam kegyetlen,
hogy azt a régi csókot elfeledjem.

Álltam magamban s néztem a kezem:
az óbor-sötét és szederjes körmöt,
az ujjat - száraz, mint a pergamen.
Akkor a csend egyszerre feldübörgött,
fáklyás sereg bukkant fel hirtelen,
vállon hordágy, azon egy férfi hörgött,
s a had jajongva kezdett énekébe
a vadról, mely a szörnyű sebet tépte.

Egy csapat ringóléptű nő vele,
hajuk zilált, arcukon bánat árnya.
Akár a Quattrocento szelleme,
Mantegna egyik testet öltött álma.
Ki sose vénül, mért töprengene?
S míg átterjedt reám a bú ragálya,
a tépett testet néztem ott az ágyon,
s a többiekkel együtt zengtem átkom.

Ő rámszögezte üveges szemét
kínjában tépett, halálos sebének.
S belém a csókja mérge visszatért.
De ama lenge álombeli képek
nem nyúltak elhanyatló testemért:
eszüket vette, mint a bor, az ének.
Mit tudták ők: nem jelképet temetnek -
áldozatát és zsarnokát szivemnek.

 
IX. UTOLSÓ VALLOMÁS

Ki adta ágyamban nekem
a legnagyobb gyönyört?
Lelkem egészét adtam én
s ez mindig meggyötört.
De egy, kit testem szomjazott,
édes igába tört.

Nevettem én a csók után,
öltvén ruháimat:
azt hitte, lelkünk ünnepelt,
de csak testünk vigadt.
S hogy párjának az állat is
legfeljebb ennyit ad.

Adtam, amit a többi nő,
ha leple földre hull.
De ha a lélek meztelen
egy másikhoz simul,
lelje meg benne társa azt,
mi érte kivirul

Jussát a férfi elvegye,
és védje meg jogát.
S lelke legyen bár keserű,
testem úgy fonja át,
hogy kakasszó se űzze el
a részeg éjszakát.

 
X. TALÁLKOZÁS

Viseltünk vénség-maskarát:
csuklyát, lebernyeget.
Találkoztunk, gyűlölve azt,
mit a másik szeret.
S ő szólt: „Hogy láthatlak, nekem
örömet nem jelent."

„Ne dicsekedj szóltam - soha,
hogy hozzám volt közöd,
hogy magamfajta nőt a láz
egy ilyenhez űzött,
ó, te leggyűlöletesebb
a férfiak között!"

„Bolond dicsekszik épp veled!"
Csattant dühös szava...
Pedig egy édesebb ige
egymáshoz hajtana,
s lefoszlana rólunk, tudom,
e szörnyű maskara.

 
XI. AZ ANTIGONÉ-BÓL

Végy diadalmat, édes méreg,
nők sima arcának lakója,
a gazdagok nyerészkedésén,
- a nyájak, földek oly kövérek! -
aratók, hajósok durva népén
s a Parnasszus isten-hadán.
Törj fel az égi régiókba,
fordítsd ki menny-föld sáskait,
hogy majd a rémült zűrzavarban
testvér meg testvér, barát és barát,
város meg város,
család és család
hadd ülje diadalünnepét.

Könyörögni s énekelni kell,
de sírok - Oedipus gyermekét
a közönyös por nyelte el.



Uploaded byP. T.
Source of the quotationR. Zs.

minimap