Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Hírek

Duncan, Robert: Anyám volna solymász (My Mother Would Be a Falconress Magyar nyelven)

Duncan, Robert portréja

My Mother Would Be a Falconress (Angol)

My mother would be a falconress,

And I, her gay falcon treading her wrist,

would fly to bring back

from the blue of the sky to her, bleeding, a prize,

where I dream in my little hood with many bells

jangling when I'd turn my head.

 

My mother would be a falconress,

and she sends me as far as her will goes.

She lets me ride to the end of her curb

where I fall back in anguish.

I dread that she will cast me away,

for I fall, I mis-take, I fail in her mission.

 

She would bring down the little birds.

And I would bring down the little birds.

When will she let me bring down the little birds,

pierced from their flight with their necks broken,

their heads like flowers limp from the stem?

 

I tread my mother's wrist and would draw blood.

Behind the little hood my eyes are hooded.

I have gone back into my hooded silence,

talking to myself and dropping off to sleep.

 

For she has muffled my dreams in the hood she has made me,

sewn round with bells, jangling when I move.

She rides with her little falcon upon her wrist.

She uses a barb that brings me to cower.

She sends me abroad to try my wings

and I come back to her. I would bring down

the little birds to her

I may not tear into, I must bring back perfectly.

 

I tear at her wrist with my beak to draw blood,

and her eye holds me, anguisht, terrifying.

She draws a limit to my flight.

Never beyond my sight, she says.

She trains me to fetch and to limit myself in fetching.

She rewards me with meat for my dinner.

But I must never eat what she sends me to bring her.

 

Yet it would have been beautiful, if she would have carried me,

always, in a little hood with the bells ringing,

at her wrist, and her riding

to the great falcon hunt, and me

flying up to the curb of my heart from her heart

to bring down the skylark from the blue to her feet,

straining, and then released for the flight.

 

My mother would be a falconress,

and I her gerfalcon raised at her will,

from her wrist sent flying, as if I were her own

pride, as if her pride

knew no limits, as if her mind

sought in me flight beyond the horizon.

 

Ah, but high, high in the air I flew.

And far, far beyond the curb of her will,

were the blue hills where the falcons nest.

And then I saw west to the dying sun--

it seemd my human soul went down in flames.

 

I tore at her wrist, at the hold she had for me,

until the blood ran hot and I heard her cry out,

far, far beyond the curb of her will

 

to horizons of stars beyond the ringing hills of the world where

the falcons nest

I saw, and I tore at her wrist with my savage beak.

I flew, as if sight flew from the anguish in her eye beyond her sight,

sent from my striking loose, from the cruel strike at her wrist,

striking out from the blood to be free of her.

 

My mother would be a falconress,

and even now, years after this,

when the wounds I left her had surely heald,

and the woman is dead,

her fierce eyes closed, and if her heart

were broken, it is stilld

 

I would be a falcon and go free.

I tread her wrist and wear the hood,

talking to myself, and would draw blood.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.poemhunter.com

Anyám volna solymász (Magyar)

Anyám volna solymász,

én meg víg sólyma ki csuklóján toporog,

felrepülnék, hogy az ég kékjéből,

véresen, neki díjat hozzak vissza,

ott álmodnék sokcsengős kis csuklyámban,

mely megcsendül ha biccen a fejem.

 

Anyám volna solymász,

és elküld messze, amíg csak akarata elér.

Enged szállnom míg a póráz hagyja,

s ott visszahőkölök keservesen.

Rettegek, hogy egyszer eldob engem,

mert lezuhanok, mert elhibázom, mert rá szégyent hozok.

 

Levadászná a kismadarat.

És vadásznám én is a kismadarat.

Mikor engedi végre, hogy levadásszam a kismadarat,

elcsípjem röptében, törött nyakkal,

csüngő fejjel, mint szárán hervadó virágot.

 

Anyám csuklóján toporgok, holott vájnék véres sebet.

A kis csuklya alatt szemeim fedve.

Visszajöttem csöndem fedezékébe,

dünnyögök magamnak, és álomba zuhanok.

 

Mert csuklyát varrt nekem, hogy álmaim csitítsa

szegélyén körbe csengők, megcsendülnek, ha mozdulok.

Ő lovagol, csuklóján kis sólyma.

Kampós szegével meghunyászít.

Felküld, hogy megpróbáljam szárnyaim a széles égben,

és hozzá visszajövök. Levadásznám

neki a kismadarat,

belé nem tépnék, hoznám vissza neki épen.

 

Csuklójába kapok, hogy véres sebet ejtsek,

de szeme lefog, kínban, rettenetben.

Röptömnek határt szab,

soha messzebb, mint ellátok, mondja.

Megtanít hozni és mérsékelni magam a hozásban.

Jutalmul húst ad a vacsorámhoz.

De amiért felküld, meg nem ehetem soha.

 

Mégis, gyönyörű lett volna, ha úgy vitt volna engem

mindig magával, kis csuklyában, csengő csengettyűkkel,

a csuklóján, míg kilovagol

a nagy solymászatra, én meg

felszállok míg szívéből engedi szívem póráza,

lehozni lábához a kékségből a pacsirtát,

toporgok, míg fel nem enged, hogy repüljek.

 

Anyám volna solymász,

én meg vadászsólyma, kit kedvére nevelt,

csuklójáról fel-felküld, mintha magam volnék

az ő büszkesége, mintha büszkesége

nem tudna határt, mintha lelke

bennem vágyna repülni túl a láthatáron.

 

Ó, és milyen magasra, magasra szálltam.

És messze, messze túl akarata pórázán

voltak a kék hegyek, ahol a sólymok fészkelnek.

És akkor elláttam nyugatra a haló Napig –

éreztem, lángolva ott az én ember-szívem zuhan.

 

Csuklójába kaptam, az örvbe, amin tartott,

míg forrón nem futott a vér és hallottam, hogy felsikolt,

messze, messze túl akarata pórázán

 

csillagos láthatárig, túl a világ csengő hegyein, ahol

a sólymok fészkelnek,

elláttam, és téptem csuklóját vérszomjas csőrömmel.

Elrepültem, mintha látásom repülne megkínzott szeme látásán túl,

hajtott, hogy kitéptem magam, hogy kegyetlenül csuklójába téptem,

téptem magam ki a vérből, hogy szabaduljak anyámtól.

 

Solymász volna anyám,

és még most is, évekkel azután,

hogy a seb, amit ejtettem, régen begyógyult,

és ő maga már halott,

vad szemei lecsukva, és ha szíve ismét

megtörne, hát végképp elcsitult.

 

Sólyom lennék, elszabadulnék.

Toporgok csuklóján s viselem a csuklyát,

dünnyögök magamnak, véres sebet tépnék.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://irc.sunchat.hu/vers/

minimap