Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Hírek

Hardy, Thomas: Isten temetése (God's funeral Magyar nyelven)

Hardy, Thomas portréja

God's funeral (Angol)

I
I saw a slowly-stepping train --
Lined on the brows, scoop-eyed and bent and hoar --
Following in files across a twilit plain
A strange and mystic form the foremost bore.

II
And by contagious throbs of thought
Or latent knowledge that within me lay
And had already stirred me, I was wrought
To consciousness of sorrow even as they.

III
The fore-borne shape, to my blurred eyes,
At first seemed man-like, and anon to change
To an amorphous cloud of marvellous size,
At times endowed with wings of glorious range.

IV
And this phantasmal variousness
Ever possessed it as they drew along:
Yet throughout all it symboled none the less
Potency vast and loving-kindness strong.

V
Almost before I knew I bent
Towards the moving columns without a word;
They, growing in bulk and numbers as they went,
Struck out sick thoughts that could be overheard: --

VI
'O man-projected Figure, of late
Imaged as we, thy knell who shall survive?
Whence came it we were tempted to create
One whom we can no longer keep alive?

VII
'Framing him jealous, fierce, at first,
We gave him justice as the ages rolled,
Will to bless those by circumstance accurst,
And longsuffering, and mercies manifold.

VIII
'And, tricked by our own early dream
And need of solace, we grew self-deceived,
Our making soon our maker did we deem,
And what we had imagined we believed,

IX
'Till, in Time's stayless stealthy swing,
Uncompromising rude reality
Mangled the Monarch of our fashioning,
Who quavered, sank; and now has ceased to be.

X
'So, toward our myth's oblivion,
Darkling, and languid-lipped, we creep and grope
Sadlier than those who wept in Babylon,
Whose Zion was a still abiding hope.

XI
'How sweet it was in years far hied
To start the wheels of day with trustful prayer,
To lie down liegely at the eventide
And feel a blest assurance he was there!

XII
'And who or what shall fill his place?
Whither will wanderers turn distracted eyes
For some fixed star to stimulate their pace
Towards the goal of their enterprise?'...

XIII
Some in the background then I saw,
Sweet women, youths, men, all incredulous,
Who chimed as one: 'This is figure is of straw,
This requiem mockery! Still he lives to us!'

XIV
I could not prop their faith: and yet
Many I had known: with all I sympathized;
And though struck speechless, I did not forget
That what was mourned for, I, too, once had prized.

XV
Still, how to bear such loss I deemed
The insistent question for each animate mind,
And gazing, to my growing sight there seemed
A pale yet positive gleam low down behind,

XVI
Whereof, to lift the general night,
A certain few who stood aloof had said,
'See you upon the horizon that small light --
Swelling somewhat?' Each mourner shook his head.

XVII
And they composed a crowd of whom
Some were right good, and many nigh the best....
Thus dazed and puzzled 'twixt the gleam and gloom
Mechanically I followed with the rest.



FeltöltőTamas Szabados
Az idézet forrásaPoemHunter.com

Isten temetése (Magyar)

I.
Láttam egy lassan lépő menetet,
Ráncos homlokút, dülledt szeműt, görnyedtet, derest,
Egy furcsa és rejtélyes alakot hordó legelsőt
Követve sorban, alkonyi fényben egy mezőn.

II.
És a gondolatok terjedő lüktetése,
Vagy egy bennem nyugvó rejtett ismeret,
Mely már jó ideje zavart engem,
Mint őket, beburkolt a szomorúság leplébe.

III.
Amint káprázó szemeim előtt az elől vitt alak
Kezdetben emberszerű volt, majd hamarost
Csodás méretű amorf felhővé vált,
Időnként dicső szárnyakat terjesztett.

IV.
És ez a félelmes változékonyság
Örökösen, ahogy vonultak tovább:
Mégis nem kevesebbet jelentett,
Mint hatalmas befolyást és erős szeretetet.

V.
Mielőtt tudtam volna, szó nélkül,
Meghajoltam a mozgó sor előtt;
Ők tömegben és számban növekedve
Fülembe jutó fájó szavakat mondtak:

VI.
„Ó ember-teremtett Alak, a mi képünkre
Egykoron, lélekharangod ki élheti túl?
Mi késztetett minket alkotni olyat,
Kit nem tudunk életben tartani?”

VII.
„Féltékeny és haragos először,
Kinek birtokába igazságot adtunk, s ahogy korok múltak,
Óhajt, hogy megáldja azt, kit a körülmények vertek,
Vagy hosszan szenvedett, ezernyi kegyelemmel.”

VIII.
„És régi álmunk csapdájába esve,
Vigaszra áhítva, magunkat becsaptuk,
Saját teremtményünket teremtőnknek vélvén,
Hittünk abban, amit magunk képzelődtünk.”

IX.
„Míg az Idő szüntelen titkos lengése,
A kompromisszum nélküli kegyetlen valóság,
Képzeletünk Urát összezúzta,
Aki reszketett, lesüllyedt és megszűnt létezni.”

X.
„Így mi, homályos és bágyadt ajkú népség,
Csúszunk és tapogatunk mítoszunk feledése felé,
Szomorúbban, mint azok, akik Babilonban sírtak,
Mikor Zion még tartós remény volt.”

XI:
„Mily édes volt a messze tűnt múltban
Napunk kerekét biztos imával indítani,
Hűségünk tudatában hajtani le fejünket este,
És áldott nyugalmat érezni, hogy ő velünk volt!”

XII.
„És ki vagy mi töltheti be az ő helyét?
Hová fordíthatja a vándor zavart szemét,
Hogy állandó csillagot leljen vállalkozásának,
Mely felé viheti lépteit?”

XIII.
A háttérben ekkor láttam néhányat,
Édes nőket, ifjakat, férfiakat, hitetlenkedve,
Egyként hangoztatva: „Ez egy szalmabáb,
A rekviem csak gúnydal! Ő még mindig él!”

XIV.
Nem tudtam támaszt adni hitüknek: és mégis,
Sokukat ismertem és mindűkkel együtt éreztem;
És bár szavam vesztettem, nem feledtem,
Hogy amit most gyászoltam, egykor én is hittem.

XV.
Mégis, hogy viseljek ilyen veszteséget,
Élő lélek számára ily makacs kérdést?
Kutatva, szemem úgy látta,
Hogy egy halvány, de igaz fény jön lentről,

XVI.
Amire, fellebbentve az általános éjjelt,
Néhány tartózkodóan álló szólt:
„Látjátok a horizonton azt a kis fényt,
lassan terjedve?” Mindegyik gyászoló rázta a fejét.

XVII.
És oly tömeget alkottak, amelyben
Néhány volt az igazi jó és sok a majdnem legjobb…
Így kábultan és zavartan, csillogás és sötétség között,
Csatlakoztam gépiesen a többiekhez.



FeltöltőTamas Szabados
Kiadónincs
Az idézet forrásasaját

minimap